Kedves Olvasó! Jelen pillanatban egy háromrészes cikksorozat első írását olvasod. Ez a sorozat figyelemfelkeltés céljából készült: érdeklődjünk embertársaink iránt!

Akár hajléktalanokról, akár beteg gyerekekről vagy idős emberekről, akár a háborús övezetnek számító hazájukból elmenekülni kénytelen, Nyugat-Európába tartó és Magyarországon átvándorló emberekről van szó. Hiszen ők is mind ugyanolyan emberek, mint mi. Előfordulhat, hogy segítségre szorulnak, és ha mi lennénk a helyükben, örülnénk, ha megkapnánk a kellő támogatást. Viszont ahhoz, hogy észrevegyük, ha valaki bajban van, figyelnünk és érdeklődnünk kell. Megmutatom, hogy én és a közvetlen környezetemben élők hogyan tették ezt az elmúlt néhány évben/hónapban. Szabó Noémi írása.

Karácsonyi jótett

Néhány évvel ezelőtt az egyik legjobb barátnőmmel és akkori lakótársammal kitaláltuk, hogy a szentesténket egy jó cél érdekében „feláldozzuk”. A tervünk az volt, hogy az utcán élő embereknek szaloncukrot osztunk. Meg is valósítottuk!

„Az ún. Február 3 kutatás 2016-os adatfelvételben összesen 10 206 hajléktalan ember vett részt, közülük 3968 ember Budapesten, 6238 ember pedig vidéki városokban élt.”

A hajléktalanság kérdésével nap, mint nap találkozunk (főleg a nagyvárosban élők vannak ennek kitéve), de ez a probléma nemcsak országos szinten jelenik meg, hanem az egész világban jelen van és megoldásra vár. Az emberek hozzáállása változó: van, aki sajnálja őket és szívesen segítene, ha tudna; van, aki megveti és legszívesebben eltüntetné őket a látóteréből, hogy ne kelljen foglalkoznia a problémával és van, aki az embert látja bennük és a lehetőséget (lehetőséget arra, hogy támogassa őket és lehetőséget bennük, a jobb sorsra érdemes emberi lényekben).

„A Város Mindenkié csoport adatai alapján az országban 2015 nyarán összesen 4350, 2015 telén pedig 5734 hely volt éjjeli menedékhelyen (azaz ingyenesen, csupán éjszakára igénybe vehető intézmény) volt. Ezeket az intézményeket egy év alatt összesen 12 447 különböző ember vette igénybe.”

Olykor félelmetes az elénk táruló kép egy-egy aluljáróban vagy téren, ahol kisebb-nagyobb csoportokba összeverődve „életvitelszerűen tartózkodnak” embertársaink, hiszen azzal szembesít ez minket, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk. Hogy milyen könnyen csúszhat bele bárki ebbe a visszafordíthatatlannak tűnő élethelyzetbe egy rossz döntés, egy munkavállalást ellehetetlenítő betegség vagy bármi más tragédia miatt. Hiszen bárki, tényleg bárki (akinek nincs családja vagy közeli barátai, akik segíthetnének neki) eljuthat odáig, hogy elveszíti a munkáját, nem tudja fizetni a számláit és végül kidobják a lakásából/albérletéből.

„Ami az átmeneti szállásokat (a térítési díj ellenében, hosszabb időre igénybe vehető intézményeket) illeti, nyáron összesen 5430, télen pedig 5780 hely volt megtalálható, amit egy év alatt összesen 9035 különböző ember vett igénybe.”

Nos, ilyen és ehhez hasonló gondolatokból indult el a diskurzus arról, hogy kényelmünket és önzőségünket félretéve ne az otthon melegében és a szeretteinkkel töltsük a szentestét, hanem az utcán, nehéz sorsú embertársaink között. Két 150 centis lány nem sokat tehet, nem vagyunk gazdagok, nincsenek kifogyhatatlan forrásaink, amiből adhatnánk ezeknek az embereknek. Csupán a figyelmességünket, egy percnyi kedvességet tudtunk felajánlani. Így hát elmentünk a boltba és vettünk néhány kiló szaloncukrot és izgatottan vártuk december 24-ét, hogy valami nemes cselekedettel ünnepelhessük eme csodás napot.

„Hajléktalanok otthonában (idős, beteg hajléktalan embereknek hosszú távú elhelyezést biztosító intézményből) nyáron 460, télen 444 hely volt, ahol összesen 606 különböző ember élt. Hajléktalanok rehabilitációs intézményében egész évben 246 hely volt, amit összesen 387 különböző lakó vett igénybe.”

Eljött a nap és a délután, mi pedig elindultunk – egy-egy vászonszatyorral és vegyes ízű szaloncukrokkal, jól felöltözve. Az ünnepi buszjáratot számunkra biztosító sofőröknek is adtunk az ajándékunkból, hiszen ők is hozzájárultak a tervünk megvalósításához. Tudtuk, hogy a város forgalmas csomópontjait fogjuk felkeresni, feltételeztük, hogy ahol a hétköznapokon sokan összegyűlnek, ott lesznek karácsonykor is. És igazunk lett, ott voltak. Szerencsére azt mondhatom, hogy nem annyira sokan, mint bármely más napon. Reménykedtünk benne, hogy ez azért van, mert ilyenkor többen mennek el hajléktalanszállókra, vagy ami még jobb, van valakijük (családtagok, barátok), akihez elmehetnek. Ettől függetlenül még így is túl sokan voltak a köztereken, akiknek szaloncukrot osztogathattunk.

Vegyes érzésekkel fogadtak minket, talán nincsenek hozzászokva, hogy valaki odamegy hozzájuk és felajánl valami ajándékot. A legtöbben örültek, elbeszélgettek velünk, nem panaszkodtak, csupán boldog karácsonyt kívántak nekünk, ahogy mi is nekik. Akadt, aki a köszönésünkre sem kelt fel fekhelyéről, nem törődött velünk vagy csak aludt, de azért nekik is ott hagytunk néhány darab csokit. Egyesek megijedtek, nem értették a helyzetet, keresték körülöttünk a rejtett vagy nem rejtett kamerákat és azt kérdezték, hogy a Kékfénytől jöttünk-e :) Azóta is remélem, hogy jó érzéssel töltötte el őket, hogy emberszámba vettük őket és lenézés helyett barátságosan közeledtünk feléjük.

„A hajléktalan emberek nyújtott nappali ellátást (vagyis a nappali melegedőket) nyáron 7592, télen 7598 „férőhely” volt, amit az év folyamán összesen 30 157 különböző ügyfél vett igénybe.”

A következő évben is elmentünk szaloncukrot osztani. Mi is vegyes érzésekkel telve zártuk le a „projektet”, mert sokszor nem fogadtak barátsággal a már megkeseredett emberek. Néhol lenéztek minket azért, mert „csak ennyit” akarunk adni, nem értékelték az apró gesztust. Persze, értem én, hogy ez nekik nem nagy segítség, de nem is kívántuk megváltani a világot. Összességében: nekünk hasznos tapasztalat volt, elgondolkodtató és rémséges is egyben (sajnálom, hogy nem tudtunk akkor, ott többet tenni). De tény, hogy nem folytattuk annak ellenére, hogy az elején határozott szándékunk volt szokást csinálni belőle. Ehelyett a saját kényelmünket előtérbe helyezve azóta is otthon töltjük a melegben a szentestéinket és máshogy igyekszünk segítségükre lenni hajléktalan embertársainknak. Például sokszor veszek Fedél nélkül újságot a hivatalos árusoktól, aprópénzzel támogatom a kéregetők egy részét – főleg azokat, akik cserébe saját készítésű tárgyakat ajánlanak fel vagy zenélnek/énekelnek, esetleg ismerem már őket és szimpatikusak.

Érdeklődöm az olyan érzékenyítő programok iránt, mint a Menhely Alapítvány által szervezett Lépjen be a nappalimba! – városi séta hajléktalan szemmel c. séta.

Lépjen be a nappalimba! (honlap)

A KSH 2011. évi népszámlálása alapján 4520 hajléktalan férfi és 1051 hajléktalan nő élt Magyarországon az adott évben.

Ez egy ingyenes program (de a sétavezető a végén elfogadja a neki felajánlott adományokat), amit bizonyos időközönként szervez meg a Menhely Alapítvány az Első kézből a hajléktalanságról programon belül. Én az alapítvány facebook oldalán keresztül találkoztam az eseménnyel. Regisztrálni kell az érdeklődők létszámának tisztázása érdekében.

Ez a túra felhívja a figyelmet arra, ami mellett hajlamosak vagyunk elmenni anélkül, hogy észrevennénk: az utcán barangolva a hajléktalanok “otthonában” járunk.

Forrás: Zsugonits Gábor

A Fővám téren találkoztunk: mi, az érdeklődők, Dudás Krisztián, az alapítvány egyik munkatársa és Ormódi József, Dodi, egy volt hajléktalan, akinek az alapítvány sok tekintetben segítséget nyújtott már (lakhatás, terjesztői munka a Fedél nélkülnél, különböző szociális programokban való részvétel).

Forrás: Zsugonits Gábor

Ez a rendhagyó városi séta abból áll, hogy Dodi végigvezet minket életének főbb helyszínein, az utcán töltött éveken túl mesél az előéletéről (tudniillik ő egy jómódú családból jött, volt felesége, vannak gyermekei). Bemutatja a hajléktalanságának lépcsőfokait: hogyan lett a kéregetőből tisztességes újságárus. Elmesélte, milyen körülmények közt élt (Például hová menjen egy fedél nélküli vécére? Hiszen a nyilvános illemhelyek legtöbbje fizetős.) és hogyan játszották ki a szabályozást, ami megtiltja a közterületen életvitelszerűen tartózkodást. Felsorolta, kik és hogyan segítettek neki meg persze azokat is, akik kihasználták tehetetlen helyzetét. Nem árulok el minden részletet, mert az ő szájából sokkal érdekesebb hallani és természetesen hitelesebben is adja elő, mint én :)

Forrás: Zsugonits Gábor

Ezután bepillantást nyertünk az alapítvány napi munkájába, elvittek minket a 24 órás segélyvonal működésére szolgáló lakásba, ahol az alapítvány munkatársai nap mint nap segítő tevékenységükkel támogatják a rászorulókat. Itt Krisztián bemutatta nekünk, hogyan épül fel a Menhely Alapítvány segítő rendszere, milyen melegedőket üzemeltetnek (éjjeli menedékhely: ingyenes, de csak hosszú sorok kiállása után lehet bejutni és reggel el kell hagyni, illetve átmeneti szálló: fizetős, de négyágyas szobákban lehet lakni), milyen szolgáltatásokat működtetnek és milyen programokat szerveznek. Mesélt az alapítvány Sarokház programjáról, melynek keretén belül tizenkét utcán lakó embert költöztettek tíz hónapra egy családi házba, segítettek nekik munkát találni és igyekeztek megkönnyíteni a társadalomba való visszailleszkedésüket.

Hasznos információkat tartalmazó és gondolatébresztő program. Arra szeretnélek sarkallni, ha teheted és időd engedi, menj el egy ilyen sétára, érdemes!

Forrás: itt, itt, itt és itt.

A szövegbuborékok adatainak forrása itt és itt.

A kiemelt kép forrása: flickr.com

3930cookie-checkAz érdeklődés érdekében – 1. rész