Pedagógiai egyszeregy sorozatunk 2. részében (az 1. rész itt olvasható) testnevelő tanárunk és edzőnk kifejti, miért érdemes egy pedagógusnak is önmagát adnia. Ezen kívül szó lesz többek között arról, érdemes-e a tanárnak beengednie a diákjait a magánéletébe, milyen nehézségeket okoz egy elfogult szülő és miért nélkülözhetetlen a diákok számára a következetes szabályrendszer. Rábel Sándor írása.

Példamutatás és hitelesség

A gyerek egyik legerősebb, genetikailag magában hordozott képessége a mintakövetési funkció. Mindent lemásol. Pont ezért ebben a zaklatott, millióféle ingerrel teli világban

egy pedagógusnak megjelenésében, fellépésében, kommunikációjában és főként cselekedeteiben kiszámíthatónak és STABILNAK kell lenni!

Lehetünk alapvetően liberálisak, alapvetően konzervatívak, öltözködhetünk így vagy úgy, lehet különböző a hanghordozásunk, a fellépésünk, az értékrendünk, de amint a gyerek azt látja, hogy nem vagyunk ütemben saját magunkkal, vesztettünk. Nagyon is jó, ha egy tanári kar színes, de a nevelő-nevelt viszonyban nem lehet eléggé hangsúlyozni a biztonság és a stabilitás jelentőségét. Sok mindenben eltérhetünk, de ebben nem!

A kisgyerekek világában a felnőttekre való felnézés sokkal magától értetődőbb jelenség, mint a kamaszoknál. Az életkor előrehaladtával a „Jupiter-kisökör” szabály lassan érvényét veszti és fokozott pedagógiai jelentőséggel bír a hitelesség, hiszen a gyerek egyre élesebben látja a követelményeink és a viselkedésünk szinkronjának mértékét.

Forrás: pxhere.com

Követelményeink jó része ránk is vonatkozzon! Ha pl. késős típusok vagyunk, akkor diákjainknak is beleférhet egy- két perc, ha viszont megköveteljük a pontos érkezést, hát nekünk is így kell tenni!

A tanári hiteltelenség hosszútávon szófogadatlanságot szül, így fegyverként jelenik meg a kamasz kezében, amellyel végső soron nem a tanári ráhatást, hanem saját személyiségfejlődésének lehetőségeit lövi le.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol a hitelességről és a nevelésről így ír: „Hogyan neveljen gyermeket az, aki önmagát sem tudja megnevelni? Hiszen gyermekeket csak példaadással, saját élete példájával nevelhet az ember.”

Gogol idézetéhez kapcsolhatóan meg kell említeni egy nagyon fontos dolgot: Ha a tanár nem fél önmagát adni, akkor jelentősen lerövidítheti azt az időt, ami alatt a diák közel kerül hozzá.  Merjünk önmagunk lenni! Megfelelő időben, megfelelő szituációban és megfelelő mértékben viccelődhetünk, ellazulhatunk, fellobbanhatunk, sírhatunk, elmesélhetjük, hogy a haverokkal söröztünk a hétvégén, vagy a barátnőkkel cipőt vásároltunk. A diák szemében a tanár valami külön „állatfaj” mindaddig a pontig, amíg nem „leplezi le” magát. Amíg csak rendhagyó igéket, logaritmusokat, évszámokat vagy örökérvényű igazságokat tartalmazó verseket közvetítünk, addig csupán „kenetteljes” szakemberek vagyunk a diák szemében. Holott senki sem az. Ha a diák az embert látja, valóságossá válnak a példamutatások is!

Forrás: pxhere.com

A 3 lépés távolságot azonban mindig be kell tartani. A gyerek nem lehet a haverunk, mert ezt az állapotot ő sem és egy idő után mi sem tudjuk kezelni. A cél mindig a gyerek személyiségének fejlesztése! Ezt közösségi szinten az alá-fölérendeltségi viszony megtartása nélkül sajnos nem lehet megoldani.

Az elsődleges kommunikáció és annak nehézségei

Az elsődleges kommunikációnk szinte soha nem az, amit mondunk, hanem az, ahogy megjelenünk. Ez alapvetően meghatározza az összes pedagógiai módszerünk és ráhatásunk erejét. Ha fellépésünk erőtlen vagy bizonytalan, akkor a diáksereg felzabál minket.

A tanár is ember, így lehet rossz napja, érhetik traumák, küzdhet alvászavarral, stb. Könnyű és közhelyes lenne egyszerűen csak azt írni, hogy ezekben az esetekben is tartani kell a frontot, hogy a diáknak nem szabad észrevenni, ha valami gondunk van, de a valóság ennél sokkal árnyaltabb. A gyerekek minden bizonnyal érzékelni fogják aktuális „gyengeségünket” és a csoportintelligencia, valamint az addig kialakított viszony függvényében reagálni is fognak rá. Tanúsíthatnak empátiát, de kőkeményen ki is használhatják a helyzetet. Kritikus esetekben közölhetjük tanítványainkkal, hogy nehéz helyzetben vagyunk, megpróbálhatunk hatni az együttérző képességeikre, ily módon kérve tőlük a szokottnál nagyobb türelmet, azonban soha ne teregessük ki nekik teljes történetünket, mert

magánéleti válságaink nem tartoznak növendékeinkre!

A diák lelki tartópillér-pozícióba való helyezése szereptévesztést eredményez, amit egyik fél sem tud majd normálisan kezelni.

A diák az iskolában és otthon

A szülőkkel való beszélgetések során nagyon sok esetben kiderül, hogy

a gyerek hasonló erkölcsi vagy nevelési szituációkban teljesen más reakciókat mutat otthon, mint az iskolában.

Mintha nem ugyanaz a személy lenne, hiszen döntési állandóságát [1] folyvást változtatja. Hát persze! Ez a dolga, hiszen kamasz. Keresi önmagát, megtanulja, hogy mely színtereken mely érvényesüléstechnikák [2] alkalmazása a legcélravezetőbb, próbálja betartani vagy megkerülni az otthoni és az iskolai szabályokat, tudja, mit lehet és mit nem lehet eljátszani anyuval, apuval, egy baráttal, az engedékeny tanárral, a szigorú tanárral, stb. Megtanul élni.

(Ha belegondolunk, a felnőttek világában ugyanúgy vannak különböző színterek, melyekhez különböző érvényesüléstechnikák tartoznak. Talán a gyerekekkel szembeni különbséget valahol a döntési állandóság stabilitásában és a protokolláris dolgok tágabb ismeretében kellene keresni.)

A gyerek más az iskolai közösségben, mint otthon. Ha ezt a viselkedéskülönbséget a tanár vagy a szülő nem fogadja el, mint tényt, akkor majdnem biztos, hogy előbb-utóbb SZÜLŐ-TANÁR konfliktusra kerül sor, hiszen:

-A TANÁR skatulyázásra hajlamos, ha azt hiszi, hogy a gyerek minden színtéren (az otthonin is) ugyanúgy viselkedik, ugyanazokat az erkölcsi stikliket műveli. „Az Ön gyereke ilyen.” NEM! A gyerek ilyen IS!
-A SZÜLŐ pedig túlontúl elfogult lesz, ha nem veszi tudomásul, hogy gyermekének reakciói nem mindig állnak fedésben az otthoni reakciókkal. „Az én gyerekem nem viselkedik így!” DE! A gyerek így IS tud viselkedni!

Természetesen ezek a viselkedéskülönbségek nem minden diáknál és nem minden szituációban egyforma mértékűek, de szükségképpen mindig jelen vannak, és ettől a jelenségtől semmiképp nem szabad megijedni!

Forrás: pxfuel.com

Eddigi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy lehetetlen eredményes szakmai vagy pedagógiai munkát végezni akkor, ha a gyerek családi hátterét és az iskolán kívül töltött szabadidejét legalább egy minimális szinten ne ismernénk! Ez persze rengeteg energiabefektetés, sok-sok beszélgetés, bizalomba férkőzés eredménye. Vannak pedagógusok, akik egész egyszerűen nem érzik jól magukat a szakmájukban. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy az imént említett energiabefektetés hiánya okozza a legtöbb ilyen problémát. Ki mint veti ágyát…

A gyerek megismerését és az arra való törekvést túlzásba vinni persze tilos és legalább akkora hiba, mint a diákot munkadarabnak tekinteni.

A gyerekkel való pedagógiai probléma megoldásának első lépcsőfoka nem az azonnali következmények világába taszítás, hanem a gyerekkel való elbeszélgetés, háttere alapjainak feltérképezése! Sok esetben maga a pedagógiai probléma vagy a konfliktus meg sem születik, ha ezzel kezdjük.

Kedves Szülők! Bármilyen, a gyerek által hazavitt, tanárral való ütközéssel kapcsolatos információt kezeljünk óvatosan! Itt nem arról van szó, hogy ne legyünk teljes bizalommal a gyerek iránt, hanem arról, hogy jusson eszünkbe, más a valóságélménye [3] a gyereknek és más a tanárnak. Egy esetleges kényes szituáció tanárral való tisztázása során végig lebegjen a szemünk előtt, hogy a gyerek más az iskolai közösségben, mint otthon!

Leszögezem, mert fontos: nem vagyok szülő, de tanárként tudom, hogy az elfogult szülővel nem lehet mit kezdeni, így a kényes pedagógiai szituációkat is nehezebb megoldani.

A szülő célja, a tanár célja

A cikk főcímére visszautalva szeretném tisztázni, hogy ennél a résznél nem a tantárgyak megtanításáról, illetve a tanítás minőségének szülői oldalról történő megítéléséről szeretnék írni, hanem az alapvető pedagógiai célokról.

Ahhoz, hogy egy szülő komplexebbül lássa a tanári döntések miértjét, mindenképp érdemes beszélni a két pedagógiai színtér különbségéről.

-Számomra alapvetésnek tűnik, hogy egy szülő akkor boldog, ha gyermeke boldog. Mindent érte tesz, mindent az ő érdekeinek rendel alá. Ha jó szülő. A szülő legnagyobb pedagógiai célhalmaza fölé ez van írva: „Az ÉN GYEREKEM legyen boldog.” Ez a szülő fő célja és ez így van jól.
-Hogy mikor boldog egy pedagógus, az már nem ilyen egyértelmű, de a pedagógiai célt, azt hiszem, hogy meg lehet határozni. A pedagógus célja, hogy az általa irányított közösség IGAZI KÖZÖSSÉG legyen, mert ekkor van a legnagyobb esély arra, hogy az egyes diákok összességében jól érezzék magukat, tehát boldogok legyenek.

Következésképpen egy szülő ALAPVETŐEN olyan módszerekhez fog nyúlni, amivel SAJÁT gyermekének vagy gyermekeinek személyiségét fejlesztheti, egy pedagógus pedig ALAPVETŐEN olyanokhoz, amivel optimalizálhatja a KÖZÖSSÉG irányíthatóságát, így biztosítva az egyes tagok személyiségfejlődésének alapjait.

Osztályfőnökként és szaktanárként is számos olyan szituációval találkozik egy pedagógus, amikor az egyes diákok pillanatnyi érdekei szemben állnak a közösség irányíthatóságának érdekével.

Forrás: flickr.com

A szülő ALAPVETŐEN egyénekben, a pedagógus ALAPVETŐEN közösségekben gondolkodik. Hangsúlyozom, NEM MINDIG, csak ALAPVETŐEN!

Kedves Szülők! Próbálják meg nem túlfélteni gyermekeiket, ha olyan döntés születik, ami elsősorban a közösség szempontjából hasznos és nem 100%-ban a saját gyermekük szempontjából, hiszen később a munkahely és az élet is tele lesz ilyen szituációkkal! Ráadásul, ami fontos a közösségnek, az egyben az egyén érdekeit is szolgálja!

A közösség irányításához nélkülözhetetlen szabályrendszert szigorúan és következetesen, akár konfliktusok árán is be kell tartatni,

DE emberi esetekben szükséges kivételt tenni, mert emberek vagyunk, és a végcélt tekintve a közösségből kikerülő egyes diákok boldogulásáért vagyunk felelősek! Nem írhatok be igazolatlan órát Pistinek, ha azért nem érkezett be az első órára, mert rosszul lett az anyukája és ki kellett hívni a mentőket! Ebben az esetben megkérdezem tőle, hogy egyáltalán mit keres az iskolában és beküldöm hozzá a kórházba! Ez persze végletes eset. A döntési küszöbpozíció az árnyaltabb szituációkban áll fenn. Mikor engedjek? Mikor tiltsak? Van recept? Van, de nem mérhető. Ezt érezni kell.

Janne Teller Érzelmek című művében így fogalmaz: „Mindenki, akibe szorult egy kis emberség, több mindent érez, mint amennyit el tud magyarázni.”

A kiemelt kép forrása: flickr.com
Források:
[1] Prof. Dr. Gombocz János (A TF neveléselméleti szakembere) által gyakran használt kifejezés
[2] Hamvas Béla kifejezése
[3] Müller Péter kifejezése

13840cookie-checkPéldamutatás, hitelesség, kommunikáció – Pedagógiai egyszeregy 2. rész