Hogyan kell egy gyermeket, egy tanulót rávezetni, hogy elvégezzen olyan feladatokat is, amikhez nincs kedve vagy csupán lusta hozzá? Miért szükséges rávennünk őt a tevékenységre – egyszerűen megcsinálhatnánk helyette, nem? Nem, mert ha elintézzük helyette, abból nem tanul semmit. Viszont amikor már megcsinálta, akkor hogyan jutalmazzuk, dicsérjük mértékkel? És ha nem végzi el, akkor megbüntessük, van értelme? Rengeteg kérdés, melyre megpróbál kielégítően válaszolni testnevelő tanárunk. Rábel Sándor írása.

Az önállóságra nevelés

Mint szinte minden pedagógiai kérdés esetében, az önállóságra nevelésnél is az „optimális terhelés” problémájával fogjuk magunkat szembe találni. Ez azt jelenti, hogy nehéz lesz megállapítani, hogy az egyes szituációkban milyen mértékben „engedjük el a gyerek kezét”, milyen mértékben bízzunk rá egy adott feladatot.
Éppen ezért mindenképpen le kell szögezni és szem előtt kell tartani azt a tényt, hogy a gyerek sokkal több mindent képes megoldani, mint amit ő magáról feltételez, vagy mint amihez magától kedve lenne! Magyarul a teljesítményt ki kell sajtolni!

Minden olyan dolog, amit a diák képes lenne megcsinálni, de mi megcsináljuk helyette, elvesztegetett lehetőség értelmi, érzelmi és cselekvési intelligenciájának növelésére!

Forrás: pexels.com

A gyerek nem tehetetlen, éppen csak roppantul szereti eljátszani, hogy az, és ezt mi, felnőttek pedig elég sűrűn el is hisszük. Számos olyan szituációval találkozunk, amikor lehetőségünk nyílik a diákot feladat elé állítani. Hát tegyük meg! Mi, felnőttek hajlamosak vagyunk rutinszerűen elvégezni főként utánajárásokat és alapvető szervezési feladatokat a diákok helyett. Ne tegyük! Az életkor és a feladat nehézsége, valamint a diák értelmi, érzelmi és cselekvő intelligenciájának mérlegelése után ahányszor csak lehet, csináltassuk meg vele a feladatot, amit tőlünk vár! Persze segíthetünk neki! Sose felejtsük el, hogy többre képes, mint amit mutat! És a feladat elvégzése után (még ha nem is vallja be) jól fogja magát érezni. A boldogság kulcsa nagyon sokszor a befektetett energia és saját határaink átlépése.
Az imént említett gondolatok nem azt jelentik, hogy a gyereket túl kell terhelni, hanem azt, hogy

amint lehetőség van rá, a saját szintjén rá kell szoktatni a cselekvésre!

A büntetés és a jutalom mint motivációs eszközök

A büntetés
Szabad-e büntetni?

Mint az már a cikksorozat korábbi részében is olvasható volt, egyre inkább kezdenek teret hódítani az extrém liberális nevelési elvek. Az egyik ilyen elv, hogy a gyereket semmilyen szituációban nem szabad büntetni.

A büntetés fogalma ugyan definiálható (mondjuk: „olyan inger a nevelőtől, amit a nevelt elszenved”), de ettől még rövid és hosszú távú hatását nem lehet objektívan megmérni, mint ahogy azt sem lehet pontosan meghatározni, hogy mi játszódik le a nevelt fejében, személyiségének változása pozitív vagy negatív irányt vesz-e.

Ezen felül meg kell említeni még egy nagyon fontos dolgot, amihez azonban szükséges ismerni az erkölcsi meggyőződéshez vezető lépcsőfokokat.

Az erkölcsi meggyőződés alapú cselekvés a legstabilabb cselekvésforma. Ez azt jelenti, hogy ez esetben a legváltozatosabb körülmények között is nagy sansszal ugyanazt a döntést fogjuk hozni. Pl. ha erkölcsi meggyőződésem, hogy a késés, a másik ember megváratása tiszteletlenség, akkor (vis maior esetek kivételével) semmilyen találkozóról nem fogok elkésni. Legyen az üzleti tárgyalás vagy egy egyszerű fagyizás a barátommal.

Amennyiben „csak” erkölcsi szokásból (ez van egy szinttel az erkölcsi meggyőződés alatt) nem kések el valahonnan, az azt jelenti, hogy azért érkezem pontosan, mert tartok a késés következményeitől. Sarkosan fogalmazva: félek a büntetéstől. Aki a fagyizásról késik, de a tárgyalásra pontosan érkezik, annak a pontos érkezés csak az erkölcsi szokás és nem az erkölcsi meggyőződés szintjén áll, hiszen tudjuk, hogy a barátunk nem fog minket megbüntetni ezért. (Éppen csak várakozik.)

A legalsó szint pedig az erkölcsi ismeret. Ez pusztán arra vonatkozik, hogy ismerem az adott illemszabályt. Késni nem illik, illik átadni a helyemet az időseknek a buszon, illik kopogni, mielőtt belépek valahova, nem illik két ember között elmenni, ha beszélgetnek, stb. Az erkölcsi ismeret az a szabálygyűjtemény, amit megtanítanak nekünk vagy megtanulunk, és személyiségünk fejlődése során a kialakult vagy kialakuló értékrendünk függvényében vagy szokás, vagy pedig meggyőződés szintjén alkalmazunk. (Esetenként lehet erkölcsi meggyőződésünk egy illemszabály nem alkalmazása is, de ez egy másik téma.)

Tehát a folyamat a következő:

1. A gyerek megismeri az illemszabályt. (Erkölcsi ismeret.)
2. A gyerek alkalmazza az illemszabályt, mert szófogadó, vagy mert tart az esetleges következményektől. (Erkölcsi szokás.)
3. A gyerek (de többnyire ezen a ponton már felnőtt) alkalmazza az illemszabályt, mert meg van róla győződve, hogy ez a helyes cselekedet. (Erkölcsi meggyőződés.)

A fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy az esetek túlnyomó többségében a második pont többszöri megélése szükséges ahhoz, hogy a gyerek a harmadikra lépjen! Nagyon ritka, hogy a diák megismeri az illemszabályt és egyből személyiségének teljes értékű részévé válik. Az erkölcsi meggyőződés megszületése tehát gyakorlás eredménye, a gyerek pedig magától sosem fog eleget gyakorolni! Emlékezzünk arra, amit az Önállóságra nevelés c. fejezetnél említettem: a teljesítményt ki kell sajtolni!

Tegyük fel hát újra a kérdést: Szabad-e büntetni?

Személyes véleményem szerint, miután kifogytunk az összes többi módszerből, a büntetés sajnos szükségszerűvé válik, mert ha nem teszünk valamit, akkor a gyerek már az első ponton megreked! A cél pedig a harmadik!

Nem minden diák ért a szép szóból és nem mindig van idő a „finomkodásra” vagy a különböző módszerekkel való kísérletezgetésekre, mert a negatív cselekedetek a közösség moráljára is romboló hatással vannak. Úgy gondolom, hogy

ha a diák csak büntetésre hajlandó az erkölcsi szokás szintjén cselekedni, tehát gyakorolni, az még mindig jobb eset, mint ha passzív maradna.

A büntetés jellege és mértéke persze változó, általános recept itt sincs.

Kétségkívül sokkal szebb, nyugodtabb és békésebb megoldás, ha a motivációs eszközünk a jutalmazás vagy a dicsérés.  Borzasztóan fontos, elsődleges eszközök ezek!

A jutalmazás és dicsérés nélkül nevelt gyerek önbizalom-hiányos, szorongó lesz!

A mértékre azonban itt is figyelni kell!

Forrás: pexels.com

A túlzásba vitt dicsérésnek megszűnik az értéke, míg a túlzásba vitt jutalmazás elgörbíti a gyerek értékrendjét, és azt a belső nézetet alakítja ki, hogy semmit nem kell megcsinálni akkor, ha semmi nem jár érte. Kialakul benne a követelődzésre való hajlam. A folyamatos, teljesítményhez nem kötött jutalmazással és dicséréssel olyan ecsetet adunk a diák kezébe, amivel hamis belső képet fog festeni a világ működéséről, és mikor kilép majd a nevelői burokból, egy másik valósággal fogja szembetalálni magát.

Azt, hogy a jutalmazást vagy a dicsérést milyen szintű teljesítményekhez kössük, nagyon nehéz meghatározni! Függ a gyerek korától, személyiségétől, a szituációtól és sok minden mástól.

Sablonmegoldások ebben a helyzetben sincsenek, ám a követelődzés első jeleinél sejthetjük, hogy a jutalmazást túlzásba vittük, míg a lelkesedés látszólag indokolatlan csökkenése esetén pedig feltételezhető, hogy a dicsérést elhanyagoltuk.

Jellemző, hogy a kamaszok felnőttek akarnak lenni, de amint életszerű, felnőttes szituációkba „rakjuk” őket, felnőttes feladatokat bízunk rájuk, egyből kényelmetlenül érzik magukat. A jutalmazás, a dicséret és olykor sajnos a büntetés eszközével kell őket terelgetnünk, hogy végül eljussanak (vagy legalábbis közelítsenek) az erkölcsi meggyőződés alapú cselekvésig.

A kiemelt kép forrása: flickr.com

15210cookie-checkÖnállóságra nevelés, büntetés és jutalmazás – Pedagógiai egyszeregy 3. rész