Az 1970-es és ’80-as években még igen nagy titok övezte az örökbefogadásokat. Általános volt, hogy az örökbefogadók nem mondták el senkinek, hogy nem vér szerinti a gyermekük. Ezáltal az örökbefogadottak is csupán felnőtt korukban tudták meg az igazságot. Mondanom sem kell, ezzel mennyi lelki sérülést szenvedtek el. Ma már szerencsére bevett gyakorlat a gyermek korai felvilágosítása. Erről szól a sorozat 8. része. Szabó Noémi írása.

Mikor beszéljünk róla?

Erre könnyű válaszolni: leginkább mindig és folyamatosan. Ha pedig egy kicsit mélyebbről vizsgáljuk a kérdést, a válasz kiegészül azzal, hogy természetesen nem minden helyzetben.

A legfőbb dolog, ami eldönti, hogy a mindig vagy a nem minden helyzetben a helyes reakció, az, hogy a kisgyermekről vagy a környezetünkről van-e szó.

A gyermek esetén szerintem és a szakemberek szerint is az az egészséges, ha az első perctől fogva tisztában van a saját örökbefogadottságával. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy amikor hazavisszük a kicsit, akár újszülöttként, akár idősebbként, el kell neki magyarázni, a saját szintjén, hogy mi történt, mi fog történni, kik vagyunk mi és ki ő.

Azt gondolhatjátok, hogy egy újszülött úgysem érti, minek neki már ilyen korán erről papolni. De higgyétek el, hogy nagyon fontos. Több okból is:

1)Nekünk, szülőknek is fontos, hogy ki tudjuk mondani: örökbe fogadtuk a gyermekünket. Ahhoz, hogy a későbbiek során is zavar, esetleg szégyenérzet nélkül tudjuk erről beszélni másokkal és a gyerekünkkel, elég korán el kell kezdenünk hangosan kimondani. Ezzel elérjük, hogy amikor idősebb korában kell az utódunknak az ő származásáról és a családunkban betöltött helyéről beszélnünk, nem érezzük majd furának, meg fogjuk találni a megfelelő szavakat és a gyermekünk tudni fogja, hogy mindig bátran kérdezhet, nem fog minket azzal megsérteni.

2)Továbbá számít, hogy a kicsi újszülött korától hallja és természetes szóként hallja az örökbefogadást. Ezzel is erősítjük benne, hogy ér erről kérdezni és beszélni – nem tabutéma. Így fog tudni ő is teljesen átlagos dologként mesélni erről másoknak. Hiszen a gyerekednek az a magától értetődő, ami neked is az!

Forrás: pexels.com

Ellenpéldákat is tudok mondani.

Teljesen hibás az a szemlélet, miszerint elegendő, ha a gyerek nagyobb, például tizenéves korában tudja meg, hogy őt örökbe fogadták. Hiszen olyankor a leginstabilabb életkorban éri őt az a meglepetés, amitől még inkább azt érezheti, kicsúszik a lába alól a talaj.

Vagy képzeljétek el azt a helyzetet, amikor az anya még évek múlva sem tudta elfogadni a tényt, miszerint nem tudott vér szerinti gyermeket szülni. Emiatt ő frusztrált és szomorú. Amikor a gyereke megkéri, hogy meséljen az örökbe fogadása történetéről, akkor az anyja szorongva, egy-két mondattal letudja azt. A gyermek pedig megérzi az anyja zavarát. Nem akarja, hogy a jövőben szomorú legyen miatta vagy amiatt, amiről kérdezne – ezért nem kérdez többé, tabuvá válik a téma. A gyermek úgy érezheti, hogy bűnös dolog az, hogy ő örökbefogadott.

Idősebb gyermek esetén pedig szinte egyértelmű, hogy az elejétől fogva mesélnünk kell neki mindenről és mindig csak az igazat. Hiszen ő már úgyis tudja, mi történik körülötte, emlékezni fog később is, hogy több különböző helyen és emberrel lakott kiskorában.

A környezetünk esetén én inkább azt az elvet alkalmaznám és az a tervem, hogy fogom is, hogy amikor a helyzet úgy hozza, akkor bátran kimondom, hogy nem vér szerinti a gyermekem. Itt arra gondolok, hogy nem szükséges a játszótéren az összes idegen anyukának tudnia a magánéletünkről, viszont az óvónővel érdemes közölni. A lelkiismeretes és megfelelő pedagógusok (óvónők, tanítónők) jól tudják kezelni a helyzetet, egy-egy probléma esetén átlátják, hogy az miből fakad stb. Emiatt szerintem hasznos, ha ők értesülnek a gyermek családba érkezésének körülményeiről.

Most (2021 januárja) mi az örökbefogadás azon fázisában vagyunk, amikor dolgozunk az örökbefogadási határozatunk megszerzésén (erről részletesen az előző részben olvashattok). Jelenleg gyakoroljuk, hogy hogyan és mikor beszéljünk az életünk ezen intim pontjáról. A családunk már tud róla. Több barátunk is, de még bőven akad, akinek el szeretnénk mesélni. Nekem kicsit könnyebben megy, de Ádám még bizonytalan. És gondoljatok bele: körülbelül az 5. magyarázkodós alkalom után kezd saját magad számára iszonyú unalmassá válni folyton erről beszélni, folyton az elejéről kezdeni a szabadkozást :) Ahogy arról már írtam, eddig jól fogadta a környezetünk. Persze mindenki meglepődött, de nyitottan és szeretetteljesen álltak az ötletünkhöz – ez hihetetlenül sokat számít. Drága rokonaink és barátaink, innen is üzenem nektek, hogy szuperek vagytok és köszönjük ezt nektek! :)

Nemcsak olvastam róluk, meséltek is nekem olyan emberek, akiknek a családtagjai vagy a barátai nem fogadták el az örökbefogadással kapcsolatos döntésüket, esetenként kitagadták őket a szüleik vagy testvéreik. Ők emiatt igen nehéz helyzetbe kerültek. Mi szerencsések vagyunk, hogy empatikus és elfogadó embereket ismerünk.

Hogyan beszéljünk az örökbefogadásról?

Valójában ezt a kérdést is érintettem az előzőekben, hiszen nem lehet teljesen elválasztani egymástól a mikort és a hogyant.

A közlés módjának alapja az őszinteség. Nagyon fontos, hogy a gyermekünknek mindig az igazat mondjuk – mi mást is mondhatnánk? Az életkorának megfelelő megértési szinten meséljünk neki arról, honnan jött (pl. egy nagy kék házból, ami egy patakparton áll), milyen a szülő anyja (pl. magas, barna a haja), vannak-e vér szerinti testvérei, hogy hívják őket. Apróságok ezek, mégis rengeteget számítanak egy kisgyereknek. Persze nehezebb dolgunk van akkor, ha titkosan zajlott az örökbefogadás és kevés információnk van a kicsi hátteréről.

Forrás: pexels.com

Kedves ötletnek tartom, ha minden évben megemlékezünk arról a napról, amikor a kicsi hozzánk került. Ilyenkor elmondhatjuk neki, hogy mennyire örültünk az érkezésének és azóta is mennyire szeretjük őt. Anyák napján vagy a gyerek szülinapján feleleveníthetjük a vér szerinti anyukáját, aki szintén nagyon szereti és legszívesebben saját maga nevelte volna őt, de a körülményei nem tették lehetővé azt (itt érdemes néhány szót ejteni arról, hogy miért nem, pl. szegénység miatt). Ilyenkor kifejezhetjük a hálánkat a szülő anyja iránt, hiszen a nehéz döntése nélkül most nem lehetne gyerekünk.

Állandó kapcsolatban a vér szerinti családdal

Nem tartozik szorosan ehhez a témához, de a beszélgetés és az őszinteség eszembe juttatta a kapcsolattartást a vér szerinti családdal. A 3. részben leírtam, mit jelent a nyílt örökbefogadás. Ilyenkor a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők a Tegyesz vagy a civil szervezet szakemberén keresztül kommunikálnak egymással leginkább fényképek formájában.

Van egy ennél sokkal nyíltabb megoldás is: amikor a két család tagjai időnként találkoznak is egymással. Erről akkor hallottam először, amikor Joyce Maguire Pavao: Az örökbefogadás háromszöge és Sue Wells: Veled, nélküled c. könyvét olvastam. Pavao maga is örökbefogadott és felnőtt korában pszichológusként más örökbefogadottakkal foglalkozott, Wells pedig egy vér szerinti anya, aki örökbe adta a lányát, később más örökbeadókkal készített interjúkat.

A könyveikben szó esik arról, mennyivel egészségesebb egy gyermeknek az a környezet, amelyben közel van hozzá az örökbe fogadó és a vér szerinti szülője is. A két család közti folyamatos kapcsolattartás elősegíti, hogy ne egy fehér folt legyen számára a vér szerinti családja, hanem ismerje őket, találkozhasson velük. Ezáltal tisztában van a saját történetével, gyökereivel.

Ezen felül pedig jót tesz a vér szerinti anyának is, aki nemcsak fotókat lát a gyermekéről (titkos örökbeadás esetén még fotókat sem), hanem testközelből láthatja felnőni, biztonságban tudhatja és nem kell attól tartania, hogy esetleg soha nem fogja viszontlátni.

Nem mellesleg pedig segít az örökbe fogadó szülőknek is abban, hogy biztosíthassák gyermekük számára a legjobbat, vagyis azt, hogy egy kiterjedt családban élhet, nem elszakítva a rá hasonlító családtagjaitól.

Remélem, hogy lesz olyan szerencsénk, hogy részünk lehet egy ilyen kapcsolatban és nem egy sosem látott szülőanyáról kell majd mesélnünk a leendő gyermekünknek! Szeretném, ha módunkban állna a kapcsolatfelvétel és a másik fél is nyitott lenne annak fenntartására.

A következő részben visszatérek a folyamatunk menetére, szó lesz a környezettanulmányról és a pszichológiai elbeszélgetésről.

A kiemelet kép forrása: pexels.com

18720cookie-checkMikor és hogyan beszéljünk az örökbefogadásról? – Gyermek, aki nem hasonlít a családjára 8. rész