A sorozat 4. részében (az előző részek itt, itt és itt olvashatók) Noémi a legbensőbb bugyraiba enged bepillantást: őszintén meséli el 10 évvel ezelőtti abortusza történetét. Pszichológushoz is járt, hogy feldolgozhassa a döntését és elfogadhassa annak következményeit. Szabó Noémi írása.

Miért vagyok más, mint mások?

Több évig agyaltam azon, hogy miért érzek máshogy, mint mások: miért nem vágyom az anyaságra úgy, mint oly sok mindenki körülöttem? A barátaim abba a korba értek, amikor mindenki túl van a házasságon és gyereket terveznek, vagy már meg is született az első, akár a második utóduk is. Ez hatással van rám ás Ádámra is. Egyrészt némi társadalmi nyomás nehezedik ránk, hiszen „ez az élet értelme”. Másrészt mint nő is úgy vélem, hogy vágynom kéne rá. Vágynom kéne a várandósság (semmiképp sem terhesség!) és a szülés örömére. Mégsem érzem az ellenállhatatlanságot. Mi a baj velem?

Egész jól ki tudok állni a döntésem mellett, miszerint én ezt nem szeretném és szívesebben valósítanám meg más formában a gyermekvállalást. De azért mégis jó lenne tudni, hogy miért gondolom így, miért nem vagyok olyan, mint más nők.

Amikor már hónapok óta foglalkoztunk az örökbefogadás gondolatával, egy délelőtt, amikor épp Ádám anyukájától utaztunk haza, kimondtam, ami akkor már napok óta foglalkoztatott: talán a 10 évvel ezelőtti abortuszom miatt érzett szégyen okán nem tudnám jó szívvel mutogatni a növekvő hasamat másoknak. Ádám nem lepődött meg, neki már megfordult a fejében ez, mint lehetséges magyarázat – ő kívülről tisztábban lát engem.

2020 szeptemberében felkerestem egy pszichológust, hogy a felismerni vélt múltbéli „hibámat” ne egyedül kelljen feldolgoznom. Nem tudtam, hogy fog-e segíteni, nem jártam még efféle szakembernél, de bíztam a sikerben. Eszter, a pszichológusom (régebben nem hittem volna, hogy valakire így fogok utalni) a gyermekvállalás körüli ügyekben a legjobb, így szívesen elvállalt.

A következőkben mindent ugyanolyan őszinteséggel fogok elmesélni nektek, ahogy neki is az első találkozásunk alkalmával. A velem történtekről az anyukámon, a párján, az akkori páromon, egy-két barátnőmön és a jelenlegi páromon kívül eddig nem tudott senki – még a testvéreim sem.

Kimondani a kimondhatatlant

Néhány hónapja jártam egy fiúval, aki egy ideje már nálunk is lakott. Még én is otthon laktam, hatan éltünk egy háromszobás albérletben, éppen csak túl voltunk a 2008-as gazdasági válságon, érettségire készültem a gimiben. Nem igazán tudtam, mi szeretnék lenni, melyik egyetemre kéne jelentkeznem, de abban biztos voltam, hogy nem akarok olyan kétkezi munkás lenni, mint a szüleim.

Utólag már tudom, hogy az érettségi alatt már terhes voltam. De orvosi papírom csak később lett róla. Emlékszem, hogy az anyukám és az akkori párom is ott volt velem az SZTK-ban, mentünk egyik vizsgálatról a másikra. Aztán az egyik orvos kimondta az „ítéletet”.

Tudtam, hogy nem akarom, nem tudom megtartani.

A párom szerette volna, de nem voltunk készek rá: se pénzünk, se saját lakhelyünk, nekem még szakmám sem volt, épp akkor vettek fel az egyetemre.

Az abortusz előtt tanácsadásra kellett mennem, próbáltak meggyőzni, hogy tartsam meg a babát. Végigbőgtem szinte az egészet. De akkoriban eleve rengeteget sírtam. Nehéz teher volt ez, hibáztattam magam, amiért ilyen hülye voltam. Nyilván tudtam, hogyan fogan meg a magzat, hiszen a 21. században, egy felvilágosult országban élünk. Valamikor szedtem is fogamzásgátlót, de nem volt rá mindig pénzünk.

Az anyukám végig támogatott. Valószínűleg abban is mellettem állt volna, ha megtartom a babát, de meghagyta nekem a döntést, hiszen felnőtté váltam és viselnem kellett a következményeket.

Van két kisebb testvérem, 7 és 10 évvel fiatalabbak nálam, mindig igyekeztem jó példával előttük járni. Ezt nem mertem elmondani nekik.

Nem akartam rossznak, hibásnak, esendőnek tűnni a szemükben. Amikor be kellett feküdnöm a kórházba, azt mondtuk nekik, hogy egy barátnőmnél alszom.

Forrás: pxhere.com

A kórházban eléggé féltem, borzongtam a gondolattól, hogy ki fogják „kaparni belőlem” és sajnáltam a meg nem születő gyermekemet. Az első napon „tágítottak” az orvosok, hiszen még sosem szültem. Másnap pedig sok várakozás után sorra kerültem. Felfeküdtem az asztalra, megkaptam az altatót és már kész is volt. Miután felébredtem, elég hamar hazamehettem. Nem éreztem fájdalmat – legalábbis fizikait. Viszont nagyon szomorú voltam.

Az élet nélküle, vele

Úgy rémlik, hogy február 14-én született volna, mintha ez állt volna a papírokon, de nem tudom tisztán felidézni. Azóta is minden évben megemlékezem róla ezen a napon. Átgondolom, hány éves lenne és milyen lenne az élet vele.

Számtalanszor fantáziáltam arról, hogyan alakult volna az életem, ha megszülöm. Most valószínűleg nem lenne diplomám. Talán együtt maradtunk volna az akkori párommal, ami addigra már nem lett volna boldog kapcsolat. Esetleg több gyerekünk is született volna azóta. Szegénységben tengődtünk volna, albérletről albérletre. Ezt gondolom most. A gyerekemtől persze kaptam volna rengeteg mosolyt, ölelést és puszit, anyák napi köszöntőt.

Nem bántam meg a döntésemet, nem akarnék az az ember lenni, aki vele lehettem volna. Most boldog párkapcsolatban élek, egyre jobb egzisztenciával rendelkezem, sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy elérhetővé vált egy lakás vásárlása. Családot alapítunk.

Így mesélek erről

Amikor valaki elég közel került hozzám az évek során és tudtam, hogy nem ítél el, bármit tudjon meg rólam, elmeséltem neki. De mindig csak olyan barátnőmnek mertem elmondani, akiről azt gondoltam, hogy nem nézne rám rossz szemmel utána. Azóta egy-két férfi is belopta magát annyira a szívembe, hogy megosszam vele ezt a „bűnt”. Vajon tényleg bűnnek tartom? Hiszen nem titok ez, csak nem fecsegek róla fűnek-fának.

A pszichológus

Eddig összesen hat alkalommal voltam Eszternél. Hogy segített-e, nem tudom megállapítani. Aztán megint erősebb lett a covid és sokba is kerül, nem engedhetem meg magamnak a végtelenségig, így egyelőre nem járok hozzá. Lehet, hogy még fogok, nem tudom.

Majd megkérdezem tőle, szerinte haladtunk-e bármit előre. Én nem tudom megállapítani, mert azt sem tudom, milyen célt lehet elérni egy pszichológussal :) Ádám azt mondta, szerinte az mindenképp jó eredmény, hogy most itt ülök és megírom ezt nektek, mindenkinek, a világnak. Ki merem mondani, felvállalom a tettemet és talán egyre kevésbé szégyenkezem a továbbra is helyesnek vélt döntésem miatt. De ettől még nem válltam hirtelen terhességre és szülésre vágyó nővé.

Helyette örökbe fogadunk egy-két gyermeket, akiknek ezáltal talán jobb életet biztosíthatunk és családdá válhatunk.

A kiemelt kép forrása: unsplash.com

18230cookie-checkÉn és egy pszichológus – Gyermek, aki nem hasonlít a családjára 4. rész