Legújabb sorozatunk egy férfi és egy nő gyermekvállalásáról, az örökbefogadásról és sok önismeretről szól. Noémi az ezzel kapcsolatos személyes tapasztalataikat írja le. A sorozat végigkísér minket az örökbefogadás ötletétől a döntésig, majd az ezeket követő jelentkezésen és a határozat megszerzésének menetén. Noémi őszintén ír az érzéseikről, tabuk nélkül mesél a lépésekről, amik során egyre jobban megismerték önmagukat és mindenről, amit megtapasztaltak az út során. Szabó Noémi írása.

Azon gondolkozom, hol kezdjem a történetünk leírását. Tényleg, mikor kezdődött? Talán amikor már gyerekfejjel is valós, releváns lehetőségnek tűnt egy elhagyott gyermeken örökbefogadással segíteni. Talán amikor egy váratlan teherbe esés abortusszal végződött 19 éves koromban. Talán amikor arra jutottam, hogy erre a (mind környezetvédelmi, mind Magyarország politikai és társadalmi iránya szempontjából) bizonytalan világra nem szívesen hoznék még egy-két embert. Talán amikor 27 évesen – miután a párommal a kapcsolatunk túljutott a csupán egymás iránt érzett imádaton és kezdtünk kevesen lenni kettesben – a gyermekvállalás tervezésekor olyan gondolatok sejlettek fel bennem, mint „nem tudom elképzelni magam várandósan” és „nem merek szülni”. Talán amikor néhány hónap próbálkozás (és kb. 10 évnyi fogamzásgátló tabletta szedésének abbahagyása) után megriadtam és visszakoztam a gyermekszüléssel kapcsolatban.

Azóta sem tudom megállapítani.

Az első komoly gondolataim az örökbefogadással kapcsolatban

De kezdjük az elején! Miután 2018 második félévében a sikertelen próbálkozásokkal a „babaprojekt” (hű, de utálom ezt a szót!) befuccsolt nálunk, egy ideig úgy éreztem, nem is szeretnék gyereket. Továbbra is túl önző vagyok hozzá: épp csak most kezdtem el annyi pénzt keresni, hogy végre nyugodt életet élhetek, nem szeretném a még mindig csak kivirágzóban lévő karrieremet félbe szakítani és nem állok készen az évekig tartó éjszakai etetésekre.

Forrás: flickr.com

Ezen túllépve, 2020 áprilisában ismét úgy éreztem, hogy az évek óta tartó és stabil párkapcsolatunk igenis megérett a családalapításra. Éreztem a hiányt – hiszen ketten már annyi mindent megéltünk, ideje lenne mindezt valaki mással is megosztani! Viszont még mindig viszolyogtam a terhesség és a szülés gondolatától. Egyre bátrabban vállaltam fel, egyelőre csak a párom előtt, hogy én ezt nem szeretném. Bármennyi kisgyermekes barátnőm áradozott a babájáról, van, aki kiskora óta a saját családjának megalapításáról álmodozott, engem egyszerűen nem hozott lázba a gondolat, hogy egy magzat nevelkedjen a hasamban, akinek aztán onnan valamilyen úton-módon ki is kell jönnie.

Az összes félelmemet és aggodalmamat megosztottam a párommal, Ádámmal. Teljes mértékben megértette és elfogadta azokat. Megemlítettem neki az örökbefogadás gondolatát. Szerencsére nem zárkózott el egyből. Persze ő nem is foglalkozott ezzel kiskora óta, ahogy én (a gyerekvállalás gondolata úgy általánosságban szinte meg sem fordult a fejében, az utóbbi néhány évet leszámítva), tehát teljesen új volt számára. Rengeteg megválaszolatlan kérdés és az ezekből adódó félelem volt benne. De ő nagyon okos, így átlátta, hogy az ember attól fél, amit nem ismer. Így hajlandó volt megismerkedni az örökbefogadással. Igazán megnyugtató volt számomra ezt a hozzáállást és támogatást tapasztalni a részéről.

Félelmeink kiiktatása megismeréssel

Ezzel párhuzamosan találtam rá az örökbe.hu blogra és Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana c. könyvére. Napokig megállás nélkül olvasgattam a blogot. Megszereztem a könyvet is, amit nagyjából másfél nap alatt kiolvastam. Olvasás közben hullámokban tört rám az egyre erősebb bizonyosság és az egyre nagyobb elbizonytalanodás. Ezernyi megállapítás és kérdés kavargott bennem:

Mélyszegénység: „Azt a jelenséget értjük alatta, amikor valaki hosszú időn keresztül a relatív szegénységi küszöb alatt él, és nem látszik annak lehetősége, hogy helyzetéből önerővel, külső beavatkozás, segítés nélkül ki tudna törni.” cskwiki.hu

„A korai kötődés elmélete egy angol pszichiáter, John Bowlby nevéhez kapcsolódik. Az 1950-es évek elején jelentette meg először elméletét, melynek lényege, hogy az ember mint faj olyan ösztönnel születik, amely arra készteti a csecsemőt, hogy az őt gondozó személlyel szoros kapcsolatot alakítson ki. Ami újdonság volt ebben az elméletben, hogy a kötődést egy elsődleges szükséglet kielégítésének és nem egy tanult viselkedésnek tartja.” Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana

A könyv elolvasásának végére rengeteg minden tisztázódott bennem. Körvonalazódott az elképzelésem a saját dolgunkban: inkább nagyobb, vagyis 1-3 év közötti gyermeket szeretnék, mert egy ekkora gyereknél már megismerhető a személyisége az első találkozások alkalmával, míg egy újszülöttnél lutri lenne. Bár újszülött esetén nem ritka a nyílt eljárás, amikor megismerkedhetnénk a szüleivel, legalábbis a szülő anyukájával.

A megtanultak alapján az is kiderült, hogy kevesebb ideig kell várakoznunk, ha elfogadóbbak vagyunk, tehát minél kevesebb kikötésünk van, annál kevesebb évig kell türelmesnek lennünk. Nagyon sarkalatos pont a cigányság kérdése. Arra jutottam, hogy számomra nem annyira fontos a származás. Nem attól lesz az ember az, aki, hogy honnan jön. Inkább a neveltetése számít.

Még több ismeretanyag

Májusban megjelent az örökbe.hu blog szerzőjének könyve: Mártonffy Zsuzsa: Akiknek két anyja van. Természetesen ezt is megvettem és elolvastam, hiszen egyre több és több tudásra vágytam.

Eközben Ádám is olvasott, utánajárt, kutatott, gondolkodott – a tőle megszokott alapossággal. Ezzel sikerült egyre jobban megismernie a folyamatot és a dolog nehézségeit, átrágnia magát a félelmein és rendszerezni az érzelmeit.

Egyre inkább körvonalazódott bennünk, hogy kemény önismereti tréningen veszünk részt. Bátran álltunk elébe és szépen vettük az akadályokat.

Mit fog szólni a környezetünk?

A fenti kérdés sokszor megfogalmazódhat bármelyikünkben. Sajnos jelentős mértékben függünk mások véleményétől. Azzal nem lenne baj, ha csak megismernénk és elfogadnánk mások véleményét, hiszen ők tartanak tükröt elénk, rajtuk keresztül láthatjuk magunkat. De nem szabad hagynunk, hogy túlságosan befolyásoljanak minket mások meglátásai!

Persze mi is végiggondoltuk, hogyan reagál majd a családunk és a barátaink az örökbefogadás ötletére. Sosem hagyjuk a családunknak, hogy túlságosan beleszóljon az életünkbe – bár abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem is akarnak :) Ettől függetlenül nagyon vágytunk rá, hogy támogassanak minket ezen a rögös úton, hiszen nem áltathatjuk magunkat: nem lesz könnyű. A szüleink és testvéreink elfogadóak, lazák és szeretetteljesek. Mindkettőnk szülei elváltak és az anyukáink nem az apukáinkkal élnek kapcsolatban. Van a testvéreink között homoszexuális. Mindezekkel szinte mindannyian teljesen elégedetten és boldogan tudunk együtt élni. Azt hiszem, nem a mai „magyar elvárásoknak” megfelelő családmodell a miénk :) Összességében a családjaink elfogadása miatt nem aggódtunk.

A barátaink szintén nyitottak. Színes társaság a miénk, tele vagyunk színesebbnél színesebb életszemléletekkel. Tanult és empatikus emberek – nyilván nem véletlenül barátkozunk pont velük! Arra jutottunk, hogy valószínűleg az első meglepődések után előítélet-mentesen fognak hozzáállni a tervünkhöz, illetve támogatni benne minket. Ha pedig valamelyikük mégsem így tenne, akkor valószínűleg nem állt elég szilárd lábakon a barátságunk ahhoz, hogy ezt is átvészelje. Idegenek véleményére pedig egyáltalán nem adunk, így attól nem tartottunk, hogy ne tudnánk kezelni a beszólásokat vagy csúnyán nézéseket.

Miután megismertük magunkat és felszedtük az „összes” fellelhető információt, „felkészítő tanfolyamra” is jelentkeztünk, de erről egy következő részben.

Ezzel párhuzamosan az élet úgy hozta, hogy egy közeli rokonunk úgy döntött, a nem tervezett kisbabáját nem tudja felnevelni, ezért örökbe adja. Erről olvashattok a 2. részben.

A kiemelt kép forrása: wikimedia.org

17040cookie-checkAz indulás – Gyermek, aki nem hasonlít a családjára 1. rész