A cikksorozat befejező irományához értünk. A végére hagytam a legmegosztóbb témát, félő, hogy rengeteg rosszalló megjegyzést fog szülni ez a cikk, de én itt, jelen pillanatban nem politikai, hanem emberi szempontból írok a történtekről.

Mint az a sorozat első két részéből kiderült (melyek itt és itt olvashatók), emberek segítéséről lesz szó: arról, hogy mindenki értékes, mindenki megérdemli a figyelmet és az oltalmazást és ha megtehetjük, kötelességünk támogatni a rászorulókat! A szóban forgó téma középpontjában azok az emberek állnak, akik hazájában háború dúl (de az ok lehet vallási, faji vagy nemzetiségi üldöztetés, esetleg természeti katasztrófa is) és ezért kénytelenek elhagyni azt, más ország(ok)ban szerencsét próbálva. Viszont ha az indokoktól eltekintünk, máris csupán bajba jutott embereket látunk. Mit tehetünk ekkor? Szabó Noémi írása.

Indokok nélkül

Mivel semmilyen politikai vonatkozása nincs a cikknek, ezért kérlek, hogy vonatkoztassatok el attól, ki, miért és mikor válik/vált menekültté. Gondoljatok csupán arra, hogy egy szerencsétlen ember vagy egy család, esetleg egy árva gyermek, egy idegen országba kerül, ahol nem érti a nyelvet és nincs más célja, mint mihamarabb tovább indulni és nyugalomra, biztonságra lelni egy távoli államban.

Ha nem lenne muszáj, segítséget sem kérne, gyalog is megtenné a több ezer kilométert, hogy eljusson a céljáig: egy szebb életig.

Viszont akadályokba ütközik, hiszen a 21. században nem lehet egyszerűen csak átsétálni országhatárokon, nem élhet az ember iratok nélkül és nem kap önzetlen segítséget (például csak akkor adnak neki egy kis ételt, esetleg szállást, ha cserébe kijárja a bürokrácia rögös útját egy szinte haszontalan papírért, amit aztán néhány hét múlva akár ki is dobhat).

Látjátok ebben az egészben a kínokat? A több hétig hordott ruhát, a szétjárt cipőt, a személyes holmik, családi emlékek hátrahagyását, a ki tudja, hol alvást, a szeretteinkért aggódást? Hiszen ezek az emberek nyilván nem önként vállalták a bizonytalanságot, a viszontagságokat, sőt nem ők kérték a háborút, amely feldúlta az otthonukat és felborította a mindennapjaikat. Ők a körülöttük zajló események elszenvedői. Átlagemberek, mint te és én.

De bárhogy is nézzük, bármit is gondolunk, vélünk az ő hátterükről, javaslom, hogy egy percre vonatkoztassunk el ezen elméletektől és képzeljük bele magunkat a helyzetükbe! Értsük meg, milyen lehet ott, abban a helyzetben lenni! Képzeljük el, ahogy a nyári hőségben, egy emberek által kitaposott poros ösvényen áll a gyermekünk, testvérünk, édesanyánk és édesapánk, vagy amikor egy idegen ország pályaudvarának aluljárójában kell plédeken aludnunk az esőben, miközben mások jó szándékára kell hagyatkoznunk, mert nem értjük a nyelvet, nem ismerünk senkit és alig maradt már az „utazásra” összekuporgatott pénzünkből!

Amint túltettük magunkat a büszkeségünkön és már nem ellenségként tekintünk embertársainkra, megtehetjük, amit értelmes emberek módjára meg kell tennünk, vagyis gondoskodhatunk egymásról.

Forrás: wikimedia.org

Segítségnyújtás

2015 – az év, amikor Magyarországon áthaladt körülbelül 150 000 vándorló ember és közülük sokan ragadtak napokra a Keleti pályaudvar aluljárójában. Akkoriban én minden egyes nap ott jártam dolgozni és láttam, milyen embertelen körülmények közt kénytelenek eltölteni várakozással teli napjaikat. Szomorú és – bevallom – félelmetes látvány volt.

Szerencsére bennem van egy nagy adag empátia, így nem is volt kérdés, hogy segíteni szeretnék nekik. Ami még nagyobb szerencse, hogy vannak körülöttem hasonló gondolkodású emberek, mint az egyik legjobb barátnőm, aki szintén úgy gondolta, hogy meg kell tennünk, amit csak tudunk.

Így ismét elkezdtünk agyalni (mint a hajléktalanokkal kapcsolatban – erről cikk itt), utánajárni, mi lenne a leginkább célravezető cselekedet részünkről. Kicsit elkéstünk, mert ekkorra már rég kiépült az önkéntes támogató rendszer: bevált módszereket alkalmaztak a takaró- és ételosztásra, a felajánlások begyűjtésére és a papírmunka gördülékenyebbé tételére. Ezért amikor megkérdeztük tőlük, hogyan tehetjük hasznossá magunkat, már nem volt szükség újabb önkéntesre, egyszerűen nem fértünk bele a jól bevált struktúrájukba.

Nem volt más választásunk, mint szívünk szerint tevékenykedni: kitaláltuk hát, hogy a számunkra kedves, továbbá finom és egészséges (Magyarországon könnyen beszerezhető) gyümölcsöt, az almát fogjuk nekik ajándékozni. Vettünk jó néhány kilónyit és meglátogattuk őket átmeneti alvóhelyükön, az aluljáróban.

Forrás: wikimedia.org

Megrázó élmény volt a pokróc- és „emberkupacok” kerülgetése, a kétségbeesett arcok látványa, de a gyerekek hamar körénk gyűltek, érezték, hogy itt valami jó fog történni és várták a meglepetést. Végül vélhetőleg attól lepődtek meg a legjobban, hogy egy számukra ismeretlen élelmiszerrel találkoztak :). Ettől függetlenül persze – gondolván a jövőre – elfogadták. Sőt, a mohóság is előkerült, egy-egy gyerek többször is megfordult körülöttünk, egyre több és több almát „követelve”.

Időközben találkoztunk két magyar önkéntessel, akik elmagyarázták, hogy mivel nem ismerik ezt a gyümölcsöt, a kicsik valószínűleg nem fogják megenni. Továbbá felhívták a figyelmünket arra, hogy a felnőtt férfiak mindig éhesek maradnak, mert a kevés (önkéntes szervezetek által) szétosztott ételből nekik jut a legkevesebb, ugyanis ők felajánlják a részüket a gyerekeknek és a nőknek. Ezért érdemes célzottan nekik ajándékozni az almát. Így is tettünk. Elfogadták.

Érzések

Azt tudjuk, hogy a segédkezés örömmel tölti el az embert – azt is, aki kapja és azt is, aki adja. Így azt hiszem, nem is kell magyaráznom, mit éreztünk miután szétosztottuk az almáinkat.

Emellett kicsit negatív élmény is volt: két, 50 kilós lánynak ijesztő volt, ahogy „letámadtak” a gyerekek (vicces!), annyira szorosan álltak körbe minket, hogy az már-már fojtogató volt, úgy éreztem, végtelen mennyiségű ajándék sem lett volna nekik elég. Ez érthető is, ha arra gondolunk, hogy ezek a gyermekek éppen azokban a hetekben veszítették el a szobájukat, játékaikat, talán a barátaikat is.

Mindennek ellenére örülök, hogy megtettük. Hasznos tapasztalat volt. Sajnálom, hogy oly sok honfitársam ellenségesen viseltetett irántuk. Igazából szégyenkezem a magatartásuk miatt. De ne felejtsük el azokat a magyarokat, akik segítették őket, belátták, hogy velünk egyenlő emberekről van szó – szerintem nekik ez egy percig sem volt kérdés. Rájuk/rátok büszke vagyok!

Remélem, hogy sikerült elgondolkodtatnom titeket. De ha az én szavam nem elég meghatározó, itt van Ferenc pápa üzenete a Migránsok és menekültek 2018-as világnapjára – annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos és a cikk sem ilyen indíttatásból íródott, a pápával sok tekintetben egyetértek.

Könyvajánló – Juszra Márdini: Pillangó

Juszra Márdini: 20 éves szír származású olimpiai úszóbajnok, az ENSZ jószolgálati nagykövete, egy háromgyermekes családban a középső testvér. És történetesen egy menekült, aki 17 évesen a nővérével, Sarával elhagyta az otthonát, Damaszkuszt és családjuk többi tagját hátrahagyva idegen országokon át csónakban, busszal, vonattal és gyalog menekülnie kellett a háború elől.

Damaszkuszban átlagos fiatalként élte az életet, iskolába járt, okostelefont használt, internetezett és úszott. Amikor a háború elérte a városukat, még sokáig nem változtattak az életmódjukon, de miután az uszodát és a házukat is bombatámadás érte, kénytelenek voltak elmenekülni. Útvonaluk: Törökország, Görögország, Szerbia, Magyarország, Ausztria, végül Németország, ahol azóta is él az egész család. Dolgoznak, tanulnak és Juszra úszóbajnokságokra is jár.

Először 2016-ban jutott ki az olimpiára a Menekültek Olimpiai Csapatának tagjaként, amit eleinte nehezen viselt: nem akart megbélyegzett lenni, de időközben rájött, hogy így tudja leginkább képviselni a többi menekültet. Azóta már a 2020-as tokiói olimpiára készül.

Senki nem dönt úgy, hogy elmenekül. Egyszerűen nem volt más választásunk. Ez nem választás kérdése” – vallja a fiatal nő.

Könyvében külön kiemeli magyarországi rossz élményeit, ami engem kifejezetten megrázott. Szerencsére azóta ismét járt nálunk és végre kellemes benyomásokkal távozhatott.

Megértem az embereket, hogy tartanak kicsit a menekültektől. De szeretném arra kérni őket, próbálják egy kicsit beleélni magukat a mi helyzetünkbe. Mi is olyan emberek vagyunk, mint ők, álmokkal és szenvedélyekkel. Nem én választottam, hogy a hazámban háború legyen, nem én választottam, hogy menekülnöm kelljen. Persze, nem minden menekült jó szándékú. Ahogy nem minden európai ember jó szándékú. Ebben teljesen egyformák vagyunk.” – hangsúlyozta egy interjúban.

Izgalmakkal és valós eseményekkel teli életrajzi könyve egy olyan világot mutat meg nekünk, amit elképzelni sem tudtunk azelőtt (vagy ha mégis, téves kép élt bennünk). A történet tanulságos és empátiára tanít.

Forrás: itt

A kiemelt kép forrása: wikimedia.org

6310cookie-checkAz érdeklődés érdekében – 3. rész (könyvajánlóval)