Jelen sorozatunkat egy Testnevelési Egyetemen végzett testnevelő tanár és cross-, illetve TRX-edző írja. Személyiségéből és szakmájából kifolyólag a nevelés a mindennapjai része. Ebben a gyűjteményben a pedagógiáról mesél nekünk – tanárszemmel, de nem csak a pedagógus oldaláról. Ez egy igen összetett szakma és feladat, ezért szeretné közelebb hozni munkájának lényegét a szülőkhöz, a gyerekekhez, mindenkihez. Rábel Sándor írása.

Nem csak pedagógusoknak

Mint ahogy az a bevezetőben is olvasható, ez a cikk éppúgy szól a szülőknek, mint a pályakezdő vagy nehézségekkel küzdő pedagógus kollégáimnak, ugyanis:

-egyrészt az iskolában alkalmazott oktatási-nevelési technikák és alapelvek egy része átültethető és „nagysanszos” sikerrel használható az otthoni környezetben is,
-másrészt hatalmas jelentőséggel bír a GYEREK – SZÜLŐ – PEDAGÓGUS kommunikációs háromszög zökkenőmentes működésében, ha az iskolai környezeten alapvetően kívül tartózkodó SZÜLŐ RÁLÁT egyes pedagógiai húzások miértjére.

Hogy lehet ebben a komoly témában abszolút kompetens egy mindössze „csak” 35 éves testnevelő tanár? Sehogy! Másképp kérdezve: ki vagyok én, hogy megmondjam a „tutit”? Senki! Hiszen abszolút kompetencia nem létezik, a legszebb dolgok pedig (véleményem szerint) vagy teljesen mérhetők és számosíthatók, vagy egyáltalán nem azok. A pedagógia csodálatos világa ez utóbbi halmazban foglal helyet, így a „tutit” megmondani lehetetlen, de a tapasztalatok átadása mérhetetlenül fontos és hasznos dolog. Megannyi hibát követtem el, javítottam ki, fogok elkövetni, fogok kijavítani, megannyiszor beszéltem remekebbnél remekebb kollégákkal pedagógiai fogásokról, és tanultam tőlük jól bevált módszereiket, így csak azokat a dolgokat írom le, amik tapasztalatom szerint most, 2019-ben egy átlag „gyerekanyaggal” rendelkező középiskolában biztosan működnek, amik biztosan nem ártanak.

Az alapelvek

Elsőre közhelyesnek és szentimentálisnak tűnhet, de a legfontosabb a szeretet. Szeretnék idézni volt középiskolai osztályfőnökömtől és egyben a Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium jelenlegi intézményvezetőjétől, Pappné Lukács Ágitól, aki az általam ismert egyik legjobb, ha nem a legjobb pedagógus. Ő ezt szokta mondani: „Minden diákot szeretni kell, csak valamelyiket nehéz.” Egyszerű, lényegre törő, remekül megfogalmazott mondat. Benne van a legalapvetőbb és legcélravezetőbb tanári törekvés és egyben az is, hogy a valóság sosem ilyen egyszerű. A „szeretni kell”-t nem lehet elégszer gyakorolni, hiszen mindig lesz olyan diák, aki minden erejével, reakciójával, kamasz flegmaságával, közönyével, fintorgásával, beszólásával igyekszik kinyitni zsebünkben a bicskát. Lepjük meg! Próbáljuk őt is szeretni! Tényleg nehéz! De működik!

A szülői nevelő hatás (jó esetben) pont azért a legerősebb az összes nevelő hatás közül, mert tisztán szeretetalapú. Nincs „B verzió”, a szülő (ha jó szülő) szereti a gyerekét, csináljon az bármit is! Amit a gyerek „otthonról hoz”, neveljék bárhogyan is, iszonyú erős.

Forrás: pxhere.com

Pedagógus csak speciális esetekben érhet el hasonló szeretetalapot, de a törekvésnek folyamatosan jelen kell lenni. Ha a gyerek azt érzi, hogy szeretjük, vagy megpróbáljuk szeretni, akkor jó alapunk lesz. Sőt, ez talán az egyetlen működő alap!

Az a pedagógus, aki nem tudja, vagy nem meri kifejezni a szeretetét, soha nem lehet jó szakember.

Ha megvan az alap, akkor jöhetnek a sziklaszilárd elemek, amik szükségképpen megfelelő rugalmassággal is rendelkeznek. Mi másról lehetne szó, mint a határok kijelöléséről és a következetességről, valamint arról az engedékenységről, ami végül meggátolja majd, hogy a gyerek az ésszerű korlátok felállítását elnyomásnak élje meg?

Jelenünkben egyre többször hallani extrém liberális nevelési elvekről, melyek szerint a gyerek majd eldönti, hogy mikor mit szeretne csinálni és eldönti azt is, hogy mi a jó neki. „Az élet majd úgyis megtanítja mindenre.” – mondják. Na igen, de mikor és milyen áron? Mennyi kárt szenved addig a gyerek és mennyit a környezetében élők? Aki ilyen elveket követve próbál normális szociális értékeket és magatartásformákat kialakítani a felnövekvő generációban, annak „munkálkodása” totális kudarcra van ítélve!

A gyereknek, a diáknak szüksége van korlátokra, még akkor is, ha egy-egy szituációban kényelmesebben érezné magát nélkülük. „A hamis tanítás az életterheken könnyíteni akar. Kibújásra, megúszásra tanít.” (Müller Péter – Gondviselés) Megfelelő intelligenciával és tapasztalatokkal rendelkező felnőtteknek kell utat mutatni és a határokat kijelölni, mely határok normális életritmust és lelki menedéket jelentenek, ugyanis a korlátok nélkül nevelt gyerek NEM ÉRZI MAGÁT BIZTONSÁGBAN!

Éppen ekkora pedagógiai hiba az is, ha a diákot csak korlátok közé szorítva, merev szabályok végtelen mértékű betartatásával próbáljuk fejlődésre bírni, hiszen a szabadság kortól független emberi alapigény és hosszú távú elnyomása olyan belső feszültségekhez vezethet, mely feszültségek a korlátok megszűnése után veszélyesen nagy erővel törnek a felszínre. De a legtöbb esetben még eddig sem kell várni, hiszen a rugalmasság nélkül nevelt gyerek egy időzített bomba, ráadásul lelke torzzá, feszültté válik, empátia alapú döntésintelligenciája csökevényes lesz.

Forrás: pexels.com

A következetesség és a rugalmasság helyes arányának megtalálása oly sok tényezőtől függ (életkor, személyiség, szituáció, intelligenciaszint, pillanatnyi állapot stb.), hogy abszolút mértékét lehetetlen megmondani.

A szabadság és a rend a nevelésben legtöbbször mérlegviszonyt mutat: ha az egyiket megemeljük, a másik süllyedni fog.

Egy friss közösségnél (tanári nyelven „bejövő osztálynál”) a határok kijelölésének és a szabályok merevebb mértékű betartatásának sokkal nagyobb jelentősége van, mint később, hiszen az idő előrehaladtával, ahogy a diákok intelligenciája és a közösségi kohézió emelkedik, a gyerek és a tanár közötti bizalom nő. Hullámhegyek és hullámvölgyek persze lehetnek. Nagy hiba rögtön a közösség létrejöttekor a szabadelvű módszerek túlzott gyakorlása, hiszen a diákokban még nem alakult ki a megfelelő kötelességtudat, az oktatás alapvető működéséhez szükséges rendérzet pedig még csak a szokás, és nem a meggyőződés szintjén áll. Talán sose kerül oda, de közelít majd hozzá, és a közelítés mértékével együtt csökkenthető a korlátok mennyisége és növelhető a rugalmasság mértéke. Száz szónak is egy a vége: ha egy diákokból álló közösséget (de erős a gyanúm, hogy felnőtteknél ugyanez a helyzet) nem „fogunk meg” az elején, menthetetlenül elkanászodik. Ezt a folyamatot később megfordítani nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem is lehetséges. „Elrontott” közösséget „visszahozni” átkozottul nehéz pedagógiai feladat. Már az is nagy falat, ha egy tanár átvesz egy csoportot vagy osztályt egy másik tanártól, hiszen két egyforma pedagógia nem létezik, így a diákközösségnek (kissé túlozva) újra kell tanulnia mindent. Evidens, hogy a dolog könnyebb, ha az előző tanárt nem szerették, és sokkal nehezebb, ha szerették.

A „gyeplőhossz” optimális ütemű és mértékű váltogatása nehéz dolog, de a tisztelet kivívása után könnyebbé válik.

A tisztelet kivívása

2019-ben egy diák nem fogja tanárát csak azért tisztelni, mert tanár!

Az idősebb generáció képviselői között vannak olyanok, akik a mai fiatalság kritizálására igen hajlamosak és imádják az ilyen és ehhez hasonló mondatokat: „Bezzeg régen alapból megvolt a diákban a tisztelet…” Ha így is volt, most nem így van, és van egy „rossz” hírem: igen, ma ki kell vívni! Melós dolog. Ha az idézett mondat igaz, akkor az is igaz, hogy ma egy szülőnek vagy egy pedagógusnak sokkal nehezebb dolga van, mint a „régi szép időkben”.

Forrás: flickr.com

Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művében egy zseniális pedagógiai mondatot ír le: „Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.” (A 325-ös bolygó királya)

Azt hiszem, a tisztelet kivívásának egyik kulcsa egy pedagógus számára ez a mondat. A diákkal meg kell értetni, hogy mit miért követelünk, mikor, hogyan, és miért úgy döntünk, ahogy. El kell magyarázni neki álláspontunkat, az okot és a lehetséges következményeket, és meg kell vele értetni, hogy amit teszünk, AZ NEM ELLENE, HANEM ÉRTE TÖRTÉNIK!

Nem olyan világban élünk, ahol a gyerek egy bizonyos kor után (főleg, ha kamasz) elfogadja azt az egyébként irtózatosan gyenge indokot, hogy: „Azért csináld, mert én azt mondtam!” Egy jó tanár minden követelményét meg tudja indokolni. Azt is, hogy miért kell elolvasni Ibsentől A vadkacsát, hogy miért fontos ismerni a Római Birodalom bukásának körülményeit, vagy hogy miért tanulunk talajtornát. Indokainkkal a diáknak nem feltétlen kell azonosulni, de borzasztóan fontos, hogy logikailag megértse azokat! Egyetérteni és megérteni nem ugyanaz! Hadd kísérje adott esetben „kamaszlázadás” a döntéseinket! Ha a gyerek érdekében döntünk és emberként döntünk, hosszú távon eredményesek leszünk!

Nagy eséllyel csiszolt viszonyt érhetünk el diákjainkkal, ha a fent említett módszert azon nyomban alkalmazzuk, mihelyt érzékeljük, hogy egy gyerekben kételyek merülnek fel a feladat vagy a döntés hasznosságát illetően.

A tisztelet akkor fog kialakulni, ha a diák úgy érzi, hogy valami újat és hasznosat tanul. Ezt piszkosul nehéz elérni, hiszen egy olyan világban élünk, ahol rengeteg forrásból lehet ismeretanyaghoz jutni, és a tanári tudás ezeknek a forrásoknak csak egy kis szelete. A diák egy pillanat alatt bárminek utánanéz a kezében lévő technikával, így nekünk ehhez a technikához képest valami plusszal kell szolgálni. Visszatérve az alapgondolathoz: kulcsszituációkban meg kell tudnunk indokolni, hogy az ismeret, amit mi átadunk, a gyerek számára miért jelent pluszt.

Forrás: pexels.com

Persze nem kell mindig mindent megindokolni, mert az bizonygatásnak tűnhet.

A tisztelet és a szeretet nem tanáriszak-függő, nem azon múlik, hogy férfi vagy nő az illető pedagógus, nem is életkor függvénye, hanem szaktudás és módszer kérdése. Legfőképp azon múlik, hogy mennyi energiát vagyunk hajlandóak a diák nevelésébe fektetni. Iskolai környezetben a pedagógus agyának egy része folyamatosan a diákra hangolt, a diákkal foglalkozó, a diák problémáján gondolkodó, a diák reakcióit leső kell, hogy legyen. Folyamatosan jelen kell lenni, és ezt a jelenlétet a diák pontosan érezni fogja. Ha ügyesen csináljuk, a gyerek nem frusztráló kontrollként, hanem stabil háttérként tekint majd figyelmünkre.

A kiemelt kép forrása: flickr.com

13170cookie-checkAlapelvek, tisztelet – Pedagógiai egyszeregy 1. rész