Noémi megírta saját abortusztörténetét, de hogyan alakulhatott volna még ez a sztori, ha ő más körülmények között éli át? Erre kapunk némi betekintést egy neve elhallgatását kérő nőtől, aki vállalta, hogy leírja, vele hogyan történt. A Névtelen nő írása.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!

Van egy dolog, amiről nem igazán szoktunk beszélni. Nem egy hétköznapi téma, de ha mégis szóba kerül, az emberek vagy ellene, vagy mellette vannak, nagyon ritka az, aki nem foglal állást vagy nem tudja mit is mondjon. Ez nem más, mint a mesterséges vetélés. Mondjuk ki kerek-perec, abortusz.

Nos, egy saját szemszögből mesélt történet talán hat az emberekre, talán nem. Mindenesetre amikor ezt átéli valaki, sokkal nagyobb súlya van a dolgoknak. Sok minden jár az ember lánya fejében. Ez szégyen lenne? Vagy bűn? Vagy be kellene tiltani? Semmiképp nem gondolnám! Most elmesélem a saját történetemet. Mindenkinek!

Képzeld el, hogy 15 éves lány vagy, és nagyon szerelmes! Középiskolába jársz, van önbizalmad, megbecsülnek, szeretnek, jól tanulsz a suliban, és a szerelmed is odáig van érted. Minden hétvégén találkoztok, és minden vasárnap nála alszol. Jó kapcsolatod van a fiúddal, de OLYAN testi kapcsolat csak most kezdődik el. Sokáig vártatok, és végül egyszer csak megtörtént. Csodás volt, és biztonságos. Így éled tovább az életed hónapokig.

Eltelik egy kis idő, és máris 16 éves vagy, és boldog! Telnek a hétköznapok tanulással, tánccal, barátokkal. De egyszer nagyon pocsék reggelre ébredsz. Alig tudsz felkelni és az étvágyad is elhagy. A barátok a suliban persze mindig vidámabbá varázsolják a napodat, és az egyéb elfoglaltságaid is lekötik az életed. Csakhogy ez a pocsék reggel igencsak gyakorivá válik. Alig van energiád reggelente, hányingered van és alig tudsz figyelni az órákon. Majd hirtelen rájössz, hogy „te jó ég, meg sem jött a »miki«!” Kapkodni kezded a levegőt, és megpróbálsz minden egyes másodpercet felidézni, hogy mi és mikor történhetett. Mindhiába. Lehet, hogy terhes vagy. Döbbenet.

Veszel tesztet, mert ugye az a biztos, de azért a nőgyógyász is az eszedbe jut, hiszen, mi van ha… De mi van, ha mégsem? Senkinek nem mersz szólni, mert te magad sem tudod, hogy mit mondhatnál. A teszt persze pozitív. Itt jön a sokk. Legalábbis nekem itt pörgött le az életem a szemem előtt!

Ha mindezt elképzelted, akkor talán egy icipicit a helyembe tudtad képzelni magad.

Amikor eszembe jutott, ezt vajon hogyan fogom közölni bárkivel is (akár az orvossal), akkor nagyon megijedtem. Pontosan nem tudtam azt sem, hogy nekem hogyan kellene reagálnom erre. Ott voltam 16 évesen, terhesen, és kétségbeesetten.

Az akkori párom sokkal higgadtabban fogadta a dolgot, mint én. Ő rögtön mondta, hogy szívesen megtartaná, de megérti, hogyha nem szeretném. Nem voltunk olyan anyagi helyzetben, és semmilyen helyzetben, hogy fel tudjuk nevelni. Annyira össze voltam zavarodva, hogy fogalmam sem volt, mit akarok. Amikor elmondtam otthon a szüleimnek, hát… Mondanom sem kell, azt hittem anyukám elájul. Azt tudta, hogy nem vagyok szűz, meg persze ártatlan sem, de hogy gyereket szüljek… Ki volt zárva. Anyukám párja előtt viszont le a kalappal! Ő volt akkor az egyetlen ezen a bolygón, aki nem esett nekem, nem nézett le, nem utált, és teljes mértékben mellettem állt. Ezúton is hálás vagyok neki! Azonban van valaki, aki a mai napig nem tud erről: a nővérem.  Anyukám kijelentette, hogy ne is mondjuk el neki, mert nem tudjuk, hogyan reagálna. Utólag sajnálom, mert szerintem ő is mellettem állt volna, és együtt sírtunk volna.

Innentől kezdve jött a tortúra. Elmentem a dokihoz, aki szintén nem nézett rám túl jó szemmel, de azért adott mindenféle tájékoztató anyagot és papírokat. 9 hetes voltam. El kellett mennem védőnőhöz, aki (természetesen) megpróbált rábeszélni, hogy megtartsam a babát. Anyukám hallani sem akart erről, de én még mindig nem tudtam mit is kellene tennem. Tudtam, hogy érettségi előtt állok, és volna még mit tenni az életemben, dehogy egy babát szedjenek ki belőlem? Ez a magzat ide akart születni hozzám. Azt akarta, hogy én legyek az anyukája. Ki vagyok én, hogy erre nemet mondjak?! Meg voltam rémülve és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Mindenkinek. A dokinak, a pszichológusnak, anyámnak, a világnak. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. De nem volt mit tenni, abortusz.

Ilyenkor gyorsan telik az idő, és hiába járt ezen az agyam, nem tudtam gondolkodni. A műtét időpontja egyre inkább közeledett. Amikor bementem reggel a kórházba, nagyon feszült és ideges voltam. Délután már túl is voltam az abortuszon. A szobában legalább négy lány is ugyanezért jött. Borzalmas érzés volt. Megkímélek mindenkit az orvosi részletektől, és csak annyit mondok, hogy utólag fájt. Az altatásban persze semmit nem éreztem, csak utána. Fizikailag és lelkileg is. Ahogy magamhoz tértem, felhívtam az akkori párom, és nem voltunk boldogok. Anyukámat az érdekelte, hogy testileg minden rendben van-e. Hazametünk a kórházból, és sírtam. Persze titokban. Senki nem tudta, nem hallotta.

Kb. két hónapra volt szükség, hogy visszaálljon minden a helyére. De a lelkem örökre eltört. Megbélyegzettnek érzem magam a mai napig. A férjem mindenben támogat, és mostanra már van két barátnőm, aki tud erről. De senki más. Hogy ne hazugságban kezdődjön a férjemmel a kapcsolatunk (8 éve), még az elején elmondtam neki bőgve, hogy mit tettem anno. De jól vette az akadályt, megértette, és nagyon együttérző volt.

Nem tudom, mennyiben lett volna más az életem, ha nem engedem elvetetni a magzatot. Lehet, hogy még mindig együtt élnénk az akkori párommal, és nevelnénk (szerintem már több) gyereket, nem érettségiztem volna le, és most teljesen más életem lenne. Néha eszembe jut, és örülök, hogy nem úgy kell élnem.  Viszont az, hogy „önként” belementem, hogy elvegyenek tőlem valakit, elég elszomorító.

Kérdések járnak a fejemben: Nekem lehet még gyerekem? Mi lesz, ha kiderül, hogy nem? Megérdemlem egyáltalán?  Ha lesz, elmondhatom majd neki az igazságot? Mit fog rólam gondolni? Szeretnénk legalább egy gyermeket, de ha testvérek lennének, az lenne az igazi csoda! J De vajon megadatik-e?

Ezek után visszatérhetünk arra, hogy az abortusz vajon bűn vagy elítélendő-e? Most sem tudok erre lelkiismeret-furdalás nélkül válaszolni, de azt hiszem, hogy nem bűn. De nem véletlen, hogy pszichológushoz kell menni a műtét előtt.

Meglátásom szerint egy fontos dolog azonban hiányzik a rendszerből: a műtét után hivatalosan vége a dolognak. Hazaküldenek, és mehetsz, amerre látsz. Tudom, hogy a többi nem is feltétlenül a rendszer feladata, de a lelki részéről senki nem kérdezi később. Nincs semmilyen után követés, csak egy újabb szám, ami rontja a statisztikákat. Nem biztos, hogy ez bárkinek is a dolga lenne. De azért ha ott lett volna mellettem anyukám, sokat segített volna.

A kiemelt kép forrása: unsplash.com

19090cookie-checkAbortusz más szemmel – Gyermek, aki nem hasonlít a családjára 10. rész